Hényel-Magyar Beatrix

Egy világ dőlt össze történetünk hősében, amikor – huszonhét évesen és várandósan – szembesült az emlőrák diagnózisával. Beatrix hallgatott az orvosaira, és minden előírt kezelésnek alávetette magát. Az élet pedig olyan ajándékkal kárpótolta, amilyenről álmodni sem mert.

Mikor és hogyan derült ki, hogy daganatos betegsége van?

2007-ben, éppen akkor, amikor a párommal összeköltöztünk, és elkezdtük volna a közös életünket. Korábban nőgyógyászati betegséggel operáltak, ami miatt sokáig hiába próbálkoztunk a családalapítással, ezért különösen nagy boldogsággal töltött el minket, hogy végre várandós lettem. Néhány hete voltam állapotos, amikor zuhanyozás közben kitapintottam valamit a jobb mellemben. A háziorvosom először gyulladásra gyanakodott, és azt tanácsolta, hogy hűtsem, borogassam. Majd amikor a csomó tovább nőtt, egyhetes antibiotikum kúrát írt fel, de az sem használt. Ezért beutalót kaptam az onkológiára – akkor még azt sem tudtam, hogy mit jelent ez a szó. Nem is gondoltam semmi rosszra, hiszen annyira fiatal voltam még. A mammográfia, az ultrahang vizsgálat és a mellemből vett minta azonban emlőrákot igazolt.

Milyen kezelést kapott?

A főorvosnő közölte, hogy azonnali kemoterápiára van szükség, és emiatt meg kell szakítani a terhességet. Egy világ dőlt össze bennem. Sírva mentem a nőgyógyászatra, ahol elmagyarázták, hogy nincs más választásom, ugyanis a daganatellenes kezeléstől megbetegedhet, de meg is halhat a baba, vagy ha meg is maradna, nem biztos, hogy lenne anyukája, aki felnevelje. Ezt nehezebb volt elfogadnom, mint magát a betegséget. Hamar Budapestre kerültem a klinikára, ahol kiírták számomra a kemoterápiát. Megkérdeztem, volna-e rá mód, hogy lefagyasszák a petesejtjeimet, ugyanis mindennél jobban vágytam rá, hogy egyszer kisbabám legyen. Sajnos nemleges választ kaptam, mivel nagyon előrehaladott és agresszív volt a daganatom, és még egy hónappal sem lehetett késleltetni a kezelést. Azt javasolták, gondolkodjak el az örökbefogadáson. Én azonban hallani sem akartam erről, mert úgy gondoltam, ha csak egy hajszálnyi esélyem is marad, hogy saját gyermekem legyen, akkor meg szeretném azt ragadni. Hogyan viselte a kemoterápiát?

Már az első kezelés után néhány nappal kihullott a derékig érő hajam, ami nagyon megviselt lelkileg, annak ellenére, hogy tudtam, vissza fog nőni. Nagyon rosszul voltam, a hányástól és hasmenéstől kiszáradtam és kórházba kerültem. A második héten valahogy összeszedtem magam, bár enni nem nagyon tudtam, ízeket nem éreztem, hányingerem volt. A harmadik héten jött az újabb kezelés, és ez így ment hat alkalommal. Szerencsére a kúra hatására a daganat szépen összezsugorodott, így sor kerülhetett a műtétre.

Hogy sikerült a műtét?

Sajnos az egész emlőállományt ki kellett venni, viszont maradéktalanul eltávolították a tumort, így megúsztam a sugárterápiát. Két éven át éltem mell nélkül, a melltartóban hordott protézissel. A páromat ez nem zavarta, engem viszont annál inkább. Elszomorított minden alkalom, amikor tükörbe néztem. 2009-ben megérkezett a társadalombiztosító engedélye a másik mellem implantátumára is, így végre sor kerülhetett a helyreállító műtétre. Amikor felébredtem az operáció után, kiderült, hogy mégsem kaptam meg az implantátumokat, hanem a hasfalamból felhúzott lebennyel és zsírból pótolták a hiányzó emlőállományt, hozzáigazítva az egészséges mellet. A sebészorvos részletesen elmagyarázta, hogy milyen megfontolásból döntöttek így. Kénytelen voltam beletörődni, s bár komoly fájdalmaim voltak, viszonylag gyorsan felépültem. Az első műtétet követően havonta kellett injekciós kezelésre járnom az onkológiára. Erre azért volt szükség, hogy ne legyen peteérésem, a daganatom ugyanis hormonfüggő volt. Ezzel továbbra is elúszni látszott a gyermekáldás esélye. Emiatt depressziós lettem és pánikbeteg, még pszichiáter segítségét is igénybe kellett vennem. Kontrollvizsgálatra félévente került sor, és bizony előfordult, hogy találtak valamit a másik mellemben. Ilyenkor pokoli volt a várakozás a mintavétel után, de mindannyiszor bebizonyosodott, hogy jóindulatú az elváltozás. Mi segített leküzdeni a sok szorongást és feszültséget? A legnagyobb támaszom a párom volt, pontosabban már férjem, mert 2013 nyarán, a sok nehézség után összeházasodtunk. Álmaim ruhájában, szabadtéren mondtam ki a boldogító igent. Édesanyám is mindig bátorított, ő kísért el a vizsgálatokra. Sajnos anyai ágon örököltem a hajlamot, mert a nagymamám szintén rákos volt, és néhány éve anyukám is keresztülment ugyanezen a tortúrán. Lelkiekben támogattam őt a harcában, és hál’ Istennek ő is meggyógyult.

Hogyan teltek a mindennapjai a felépülését követően?

A leszázalékolásom miatt viszonylag sok volt a szabadidőm, amit úgy használtam ki, hogy esti gimnáziumba kezdtem járni. Nagyon jó eredménnyel tettem le három év alatt az érettségit, új barátokat is szereztem. A betegségemet megelőzően egy gödöllői gyárban dolgoztam, a műtét után azonban már nem vállalhattam azt a fajta fizikai munkát. Mivel eltávolították a hónalji nyirokcsomókat is, a karom gyakran bedagadt, fáslizni, tornáztatni kellett. Emiatt olyan szakmát akartam elsajátítani, ami irodai munkát tesz lehetővé. Kitűnő eredménnyel elvégeztem egy felsőfokú nemzetközi szállítmányozási-logisztikai szakképzést a gyöngyösi főiskolán.

Mennyi ideig kapta a hormoninjekciókat?

Öt év elteltével döntött úgy az onkológusom, hogy abbahagyhatjuk a kezelést. Azt mondta, hogy ha szerencsém van, és a szervezetem jól reagál, visszatérhet a menzeszem. Fél év sem telt el, mígnem egy nap kimentem a főiskola mosdójába, és azt észleltem, hogy megjött a menstruációm. A párommal együtt sírtunk boldogságunkban.

Ez nagyon is érhető, hiszen így újra reménykedhettek a sikeres családalapításban. Gondolt még ekkoriban az elvesztett kisbabájára?

Sokáig gyászoltam az első kisbabát. Sokat sírdogáltam, minden évben gyertyát gyújtottam neki az abortusz évfordulóján. Aztán egy ismerősöm azt mondta, próbáljam meg elfogadni, hogy ennek így kellett történnie, engedjem el őt. Ezt megértettem, és nem sokkal később megtörtént a csoda: kismama lettem. A főiskolai záróvizsgákat már a kisfiammal a pocakomban tettem le. 2014 októberében egészségesen megszületett Zétény, és 2015 decemberében a kislányom, Mila is. Ők a legnagyobb ajándék, amit az élettől kaphattam. Mindig viszek róluk fényképet a doktornőnek, akihez a mai napig visszajárok ellenőrzésre.

Ön szerint miért sikerült legyőznie ezt a súlyos betegséget?

Talán azért, mert mindvégig hittem, hogy meg fogok gyógyulni. Folyamatosan megerősített ebben Lazányi Magdika, a Magyar Rákellenes Liga hatvani alapszervezetének elnöke, akit gyakran felkerestem a betegségem idején. Nagyon szeretem a szemeit, mert mindig mosolyognak. Az ő tanácsára kezdtem el stresszoldó tanfolyamra és különböző klubfoglalkozásokra járni, ahol sok betegtársammal meg tudtam osztani a problémáimat. Később elvégeztem a Liga önkéntes tanfolyamát, hogy én is tudjak segíteni azoknak, akik hasonló betegséggel küzdenek. A legnagyobb örömömet a gyermekeim jelentik. A kisfiam már második éve óvodás, a férjemmel együtt sírtunk, amikor Anyák napján verset szavalt nekem. A kislányom most kezdi az óvodát, alig várom, hogy őt is szavalni halljam Anyák napján.